"– Németországból jössz, fiam?
– Igen.
– Koncentrációs táborból-e?
–
Természetesen.
– Melyikből?
– A buchenwaldiból.
Igen, hallotta már
hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. –
Honnan hurcoltak ki? – Budapestről.
– Meddig voltál oda?
– Egy évig,
egészében.
– Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta
arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége,
elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp
csörömpöltünk, érdeklődött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város
láttán, melyet elhagytam?
Mondtam neki: –
Gyűlöletet.
Elhallgatott,
de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az
érzelmeimet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is
megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá,
egyetértünk és
jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki:
– Mindenkit."
Kertész Imre: Sorstalanság