Az öngyilkos merénylő dala

Egy
buszra szálltunk,
ők meg én,
és ebből lett a baj,
egy férfi,
és két kisgyerek,
s még szám szerint:
sokan.

A Felszabtérről indulunk,
a Jégbüfé elől,
de állni látszik, s hopp,
egy perc, és megáll
az idő.

A bliccelőknek máshol jár,
de helyén
az esze,
ez üldögél,
az ácsorog, én
magam vagyok nagyon, csorog,
akárhogy is van a dolog,
költő vagyok, mit érdekel,
nekem itt most
ülni, állni, ölni, halni kell.

Ki buszra száll, az mind vidám, ha
épp van rá oka,
és nem lesi, hogy kibe szorult
valami hiba,

egy bomba pont, vagy bármi más,
egy trüsszögés,
egy taknyolás,
egy közveszélyes látomás,
vagy épp egy bátor, szép, szabad,

de meg nem gondolt gondolat,
és hogy mi van,
ha éppen ő,
e nyeszlett, nyafka, szőke nő
az intifáda titkos bajnoka.

A videón majd rajta lesz,
(a komódon hagyom),
hogy nem volt bennem semmi félsz,
és semmi szánalom.

S hogy lehetett volna
máshogy is,
könnyű, fehér ruhában is,
ha nincs ez a csador.

Megalkotom szerelmemet, íme
kész a mű.

Nem mondom, hogy elegáns,
hogy briliáns,
hogy parvenü,
mert béke van,
nem háború,
s te úgysem értesz
arabul,
de mindegy, Isten látja, ahogy
fekszem a napon.

Gyilkos vagyok,
ne ordíts,
tudom.

Ha az vagyok,
hát leszarom,
itt úgyis minden csupa rom,
hol bank állott, most kőhalom,
s a hídfőnél majd, felteszem,
leáll a forgalom.

A Rudas
az már messze van,
és Palesztina veszve van,
itt döglök,
nini,
a placcon,
az arcodba fröccsen
az arcom,

és nézem,
ahogy azok a véres,
kicsike fejek, mint a labda,
az elbitangolt kicsike kezek, a lábak,
a belek,
mint a sálak,
keringenek, szállnak a magasba.

[Erdős Virág]