"...Utazás, utazás a kegyetlenbe
A sivatag közepén már nem ugat a jegesmedve
Keresem, keresem az ikerpárom
Iszonyú ideges leszek, ha megtalálom..."

Egy adag Cserna-Szabó András

Az a legelviselhetetlenebb, hogy még az elviselhetetlent is el kell viselni.

Az idő már csak azért sem lehet a "legjobb gyógyír", mert a szenvedésben megszűnik az idő - és a tér is.

Perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak vagy mondjuk patikusnak. (...) Mert normálisnak lenni csak valamihez képest lehet. De erről a valamiről nekünk nincsen semmiféle tudomásunk. Ha majd lesz, kérem, akkor eldönthetjük, ki volt nagyobb idióta.

Mindaz, ami az életben jólesik, az mind hasonló a halálhoz: a sok, sok mély alvás, a gondolattalan merengés, a mozdulatlan pihenés, az egyedüllét mezőn és tengeren, elsikkadni a végtelenben.

Szerintem a legjobb, ha minél korábban szembesül az ember reménytelen állapotával, s így fel tudja magát vértezni cinizmussal - a világ és önmaga ellen. Nem hiszem ugyan, hogy a cinizmus mindentől megvédő, acélkemény pajzs lenne - de a semminél azért több.

Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyűtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá') a vécéablakban.

A szerelem bizony nem fog megijedni egy kis ordibálástól meg ajtón-ablakon való kihajítástól. Mert a szerelem nem dülöngélő-danolászó-pohártörő vendég, akit csak úgy fitty-fütty el lehet távolítani a lélek csehójából. Mert a szerelem egy szőke énekesnő, akinek joga, engedélye van a daloláshoz, és a tulajdonos parancsára őt (...) nem lehet kihajítani.

Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl.

Nincs a szerelemben semmi diszkréció, semmi tolerancia, semmi elegancia. Beüt a szerelem, rád adják a Sikoly-álarcot, és azzal annyi. Nem is rád adják, felveszed magad.

A remény elég hamar elkorhad, utána többnyire csak az összeszorított fogú rutin marad. Valami gyávaságból és megszokásból gyúrt galacsin, amit szinte öntudatlanul morzsolunk az ujjaink között.

Nem lehet jó az ember, hiszen a nőkhöz rosszak vagyunk, testvértelenek, mert nem ismerjük őket, ahogy Angliát és Franciaországot sem ismerjük, mert csak Londonban voltunk meg csak Párizsban voltunk, hotelben.

Az ember az, aki ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemű, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. (...) És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog.

Valahogy azt hisszük, hogy az írók mindig és mindenhol írnak. A vendéglőben a szalvétára, a vonaton a jegyre, az uszodában a bérlet hátuljára, a hivatal folyosóján várakozva a mandzsettára és így tovább.

Az emberi faj olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik a termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami létre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres, kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik.